Birodalmi elnök

A birodalmi elnök lobogója

A birodalmi elnök (németül Reichspräsident) a Német Birodalom államfői pozíciója volt 1919-től 1934-ig, illetve 1945 májusában. A hivatalt az átmeneti birodalmi főhatalomról szóló törvény (Gesetz über die vorläufige Reichsgewalt) hozta létre 1919. február 10-étől, majd a weimari alkotmány megerősítette 1919. augusztus 11-én.

A nép közvetlenül választotta hét évre; egy újraválasztásra volt lehetőség. Ez az előírás vezetett Hindenburg újraválasztásához. Ezen felül a birodalmi elnök a haderők főparancsnoka volt, ő nevezhette ki és meneszthette a birodalmi kancellárt, feloszlathatta a Reichstagot. A birodalmi elnök 1919–1923 között és mindenek előtt 1930-tól kiegészítette, illetve nagyrészt helyettesítette a Reichstag törvényhozását rendeleti kormányzással.

Ebből az okból kifolyólag erőteljesen bírálták a birodalmi elnök szerepét (amit sokszor az Ersatzkaiser kifejezéssel illettek) a politikai rendszerben. A Német Szövetségi Köztársaság 1949-es alaptörvénye a szövetségi elnök jogkörét tudatosan, különös tekintettel a weimari köztársaság tapasztalataira, csökkentette.

Az 1919-es közvetett, a weimari nemzetgyűlés által lefolytatott elnökválasztás során a szociáldemokrata Friedrich Ebert került az állam élére, párt nélküli utódja, Paul von Hindenburg mind az 1925-ös, mind az 1932-es birodalmi elnökválasztást megnyerte. Hindenburg 1934-es halála után Adolf Hitler birodalmi kancellár vette át a birodalmi elnök funkcióit, amit a német államfőről szóló népszavazás által megerősített. Ezáltal igénybe vette a legfőbb bírói hatalmat. Végrendeletében öngyilkossága előtt Karl Dönitzet jelölte birodalmi elnöknek, aki a hivatalt letartóztatásáig, három héten keresztül vezette.